Vasárnap Rarotonga szigetén

Kia Orana! A fényképeket a második világ körüli utazásomon készítettem, Rarotonga szigetén, 2004-ben. A helyiek minden vasárnap a templomokban gyűlnek össze. Fehérbe öltöznek, a nők pedig kézzel hímzett kalapot tesznek a fejükre. Polinéziában több tíz ilyen vasárnapot éltem át.

Bubo utazási ügynökség

Kia Orana! A fényképeket a második világ körüli utazásomon készítettem, Rarotonga szigetén, 2004-ben. A helyiek minden vasárnap a templomokban gyűlnek össze. Fehérbe öltöznek, a nők pedig kézzel hímzett kalapot tesznek a fejükre. Polinéziában több tíz ilyen vasárnapot éltem át. De sehol máshol nem találkoztam ilyen szépen öltözött nőkkel. A mise után folytatódik a találkozó. Az asztalon kisebb falatok, sütemények, banánok, papayák. Ezt követően mindenki magáról beszél, én pedig bemutatom a csoportomat. Természetesen már azzal is sikert aratunk, hogy mi vagyunk az elsők, akik Szlovákiából érkeztek ide, azon pedig csodálkoztak a helyiek, hogy ha otthon vízvezetéket építünk, akkor azt a föld alá kell ásnunk, hogy ne fagyjon meg. Hogy ez pontosan mit is jelent, azt a helyiek közül nem sokan értik, de talán sejtik, hogy a mi életünk teljesen más, mint az övék.
Tegnap átutaztuk a szigetet. Autóbusszal átvitettük magunkat a sziget másik felére, majd a hegyek felé vettük az irányt. Mintha egy paradicsomi kertben lennénk, minden színes, illatos, tiszta. Egyre feljebb és feljebb érünk, fantasztikus. Majd egy nagyon meredek emelkedő jön, kétórás kemény túra volt, amíg a csúcsra értünk. Nem egyszerű ez, és nagyon könnyű eltévedni. De teljesítettük a kihívást, és már elmondhatjuk, hogy valóban ismerjük Rarotonga szigetét. Lefelé tartunk, csúszik a talaj, hiszen sár van, minden nedves, még szerencse, hogy ma nem esett. Fero az út során elvesztette a baseballsapkáját, erre csak másnap reggel jött rá. Nem tudja, mit tehet, hiszen nagyon kötődik ehhez a sapkához. Este egy helyi a sziget másik oldaláról elhozta a sapkát! Mindenki tudja, hogy itt vagyunk, abban az évben különleges vendégek vagyunk a szigeten.
Aitutaki szigetére repülünk, ahol nagyon szép lagúnák vannak, talán a világ legszebbjei. Kerékpárra ülök, hogy megnézzek egy helyi nevezetességet. Aszfaltút nincs, így földutakon tekerek, egy 130 kilós nőtől kérek információt, hol lehet a keresett hely. „Menj egyenesen, és a mangófáknál térj balra!” – mondja. Na, a fenébe, hogy néz ki egy mangófa? Nem vagyok benne biztos, hogy megtalálom, hol kellene balra fordulnom, de annyira fülledt az idő, hogy már nincs kedvem visszafordulni. Sok száz fa van itt, de haladok, és meglátom az óriási fát, amelyen mangók lógnak, már tudom, itt kell balra fordulnom, és egy életre megtanulom azt is, hogy néz ki a mangófa. Megvan a polinéziaiak szent helye, sötét kődarabok. Leülök az árnyékba, és elképzelem azokat a szertartásokat, amelyeket a helyiek sok száz éve tartanak itt.
Be kell vallanom, Polinéziában a Cook-szigetek a kedvenceim. Megőrizték az eredeti kultúrát, de nagyon jó a helyi infrastruktúra is.
Hazaút előtt újra Rarotonga szigetén, a hegyekben lakunk, ünneplünk, és várjuk a hazautat. A fiúk azt javasolják, kerékpárral ereszkedjünk le a partra, egyszer csak egy hatalmas sikolyt hallani: „Leszakadt Dodo veséje, Ľubo, gyere gyorsan!” Odaszaladok, nem is értem, miből gondolták, hogy a vese szakadt le, amikor a kezét nem tudja mozgatni. Hívjuk a segítséget, az orosz orvosnő azonnal alkoholra gyanakodott, szerinte ittunk, majd egy gyors röngten, majd azt mondja, ez semmiség. Rögzítjük a kezét, majd otthon kiderül, elszakadt Dodo karizma, azonnal meg kell műteni.

Ľuboš Fellnernek, a BUBO utazási iroda vezetőjének naplójából