Szeretlek, Oslo

Szeretem ezt a várost. Nyáron a nappal kékesfehér, tiszta és átlátszó, mint egy üveghegyről csordogáló patak. Az este világoskék bársony, gyerekkoromban ilyennek képzeltem Hamupipőke ruháját. Éjjel hársillat árasztja el a belvárost, lágy, bódító simogatás.

 

Szeretem az oslói villamosokat

A kikötőbe reggel friss rákot és kagylót hoznak a halászok. Makrélát, tőkehalat és néha lepényhalat is. Reggel kell kimenni, tíz óra körül már nyomuk sincs. A rák nyálkás, szürke, jellegtelen kis tengerlakó. A halászok, amint kiszedik a hálóból, bugyogó forró vízbe dobják, és a görnyedt hátú, fekete szemű csápos kis állatkák rózsaszínűre változnak.

Szeretem az oslói villamosokat, a régi 11-es és 13-as a kedvencem. Még abból az időből valók, mikor hátul, a felszállóajtónál kalauz ült a kis kuckójában. Ma már nincs kalauz, jegy sincs, csak egy app a telefonban, amit akkor kell megnyomni, mikor felszállunk. Legtöbben persze akkor nyomják le, mikor meglátják, hogy felszállnak az ellenőrök. Az utasok mind a telefonba merülve, alig észlelik a külvilágot. Csak a megállóknál pillantanak fel, hogy megnézzék, tiszta-e a levegő. Az ellenőrök csoportban járnak, általában színes bőrűek. Nem nehéz őket észrevenni. Mosolyogva, kedvesen és villámgyorsan dolgoznak. Diszkréten szedik a pénzt a potyautasoktól, nem keltenek feltűnést. A kártyás fizetés a legegyszerűbb.

Nézelődöm, figyelem az okostelefonokba merült utasokat. Vajon mit írnak, mit néznek, mit gondolnak? A budapesti hatos villamosra gondolok, a csendesen suhanó, légkondicionált óriásra. Az oslói kék 11-es lassan döcög, a lámpánál megáll, mintha mélázna egy sort, aztán rándul egyet és elindul. Ilyenkor jó, ha ülünk.

 

Szeretem az emberek közelségét

Fizikailag is, zavar a távolság. Harmincöt év után nem tudom megítélni, mi van közel, mi távol. Milyen közel lehet állni vagy ülni egy idegenhez, egy utashoz a villamosban, hogy ne érezze tolakodásnak? Az első években mindig oda ültem, ahol már ült valaki. A legtöbben elhúzódtak, diszkréten becsukták a táskájukat. Aztán megszoktam, hogy máshová kell ülni a villamoson, a padon, a kávézóban. Tisztes távolságra.

Most magamat figyelem, kíváncsi vagyok, mit tett velem a harmincöt év. Nem szeretem, ha leül mellém valaki. Ha van üres ülés, magam mellé teszem a táskámat, ne üljön oda senki. Nem azért, mert szeretnék észrevétlenül eltűnni és norvégnak látszani, hanem mert nem szeretem, ha hozzám érnek. Azt sem szeretem, ha messze vannak tőlem. Legyenek közel, de ne túl közel. Túl messze se, mert akkor rám tör egy furcsa érzés. Mintha nem tartoznék közéjük.

 

Öt emelet magas hársfák

Döcög velem a 13-as a hársfaillatú Drammensveienen, az egyetemi könyvtártól a Bygdøy-öböl felé. Elegáns villanegyeden haladunk át. Pázsittal körülvett paloták, hatalmas rododendronbokrok, halk bogárzümmögés és nyugalom. A villamoson jól ápolt, idős emberek, hazafelé tartanak a reggeli tornáról, vissza a süppedő szőnyegekkel, műkincsekkel, antik bútorokkal berendezett otthonukba.

Felszáll egy idős pár, az asszonyon sál, gyapjúpulóver, nadrág. Az emberen szürke, kopott öltöny. Alig szólnak egymáshoz. Azonnal látom, hogy nem norvégok, a ruházatukból és testalkatukból ítélve talán törökök. Feszengnek, nem érzik magukat jól a tizenhármas villamoson. Végül megszólal az asszony, csendesen, alig hallhatóan motyog valamit. Nem mer hangosan beszélni. Mondanám, hogy én szeretem a törököket, fél évig Isztambulban laktam, és tudok is még néhány szót törökül. Tessekürler. Merhaba. Csok tessekürler. Ne féljen, mondja csak nyugodtan.

Egyszer csak valaki megérinti a vállamat. Hátranézek, egy mosolygós fiatalember áll mögöttem, és int, hogy üljek le. Felállt. Átadta a helyét. Nem értem, miért, hiszen Oslóban ez nem szokás. Semmi bajom, öregnek se nézek ki igazán. Átvillan az agyamon, hogy a fiatalember külföldi, netán közép-európai, jól nevelt és udvarias. Nemrég lehet itt, nem ismeri még az oslói villamosok és buszok törvényeit. Aki egyszer leült, az csak akkor áll fel, ha leszállni készül. Különben nem, nincs az a pénz.

 

Minek nekik vitorlás?

Leülök, oldalra pillantok. Most már látszik a tenger, a hajókikötő a rengeteg vitorlással. Nem értem, sose értettem, miért kell ennyi hajó, ha a legtöbbje naphosszat a kikötőben rostokol. Miért nem vitorláznak a norvégok? Hol vannak ezen a napsütéses nyári napon? Bent gubbasztanak mind? Akkor minek nekik vitorlás hajó? Töprengésemnek kis csilingelés vet véget, szól a hangosbemondó. Skillebekk megálló következik, mindjárt leszállok. A mellettem ülő hosszú hajú, szép arcú, piros körmű nő lengyelül szól a fiatalemberhez. Nem értem, mit mond, pedig érdekelne.

Felállok, az ajtóhoz lépek. Ebben a pillanatban újabb utasnak int a fiatalember, üljön csak le a helyére. Karcsú, ápolt hölgy, ötvenéves, ha lehet. Értetlenül rázza a fejét, de leül. Én leszállok, de mielőtt becsukódna a villamos ajtaja, gyorsan visszanézek. Annyit még látok, hogy a szép arcú, piros körmű nő keze villámgyorsan az ápolt hölgy táskájába csusszan. Közben lengyelül beszél a fiúhoz. Az nevetgél, mutogat kifelé az ablakon, mintha a ragyogó tengert és a fehér vitorlásokat csodálná. 

Lámpaoszlopok s román koldusok

Él a város, pezseg a maga diszkrét, visszafogott módján. A Nationaltheatret előtt Björnson és Ibsen bronzba öntve magasodnak egymás mellett, pedig életükben sose szerették egymást. Fejükön békés sirályok trónolnak. Az egyetem előtti teret japán turisták lepik el. Kattintgatnak, szelfiznek, aztán szaladnak az esernyőt magasba emelő idegenvezetőjük után, mint egy csapat kiscsirke.

A Karl Johans gatén, a lámpaoszlopok tövében román koldusok ücsörögnek, ők is, akár a villamos utasai, telefonjukba merülve. Egyik-másik koldul is néha, madam, madam gud, gud madam, plíz mani. Az idősebbje a járdán ülve dolgozik, a fiatalabb lányok papírbögréjüket rázogatva keringenek a járókelők között. Nem szoktam pénzt adni a koldusoknak. Tudom, láttam, hogy a munkanap végén összegyűlnek a Királyi Palota parkjában, és leadják. Beleszórják az aprót a koldusmaffia főnökének szatyrába. Kapnak egy-egy bögre kávét, egy mazsolás zsemlét, és ennyi. De nevetgélnek, vidáman lökdösik egymást, könnynek, nyomornak nyoma sincs az arcukon. Vajon miről beszélnek? 

Az utcai zenészek mások. Van köztük egy szaxofonos, aki hatodik éve játszik a Nationaltheatret mögött, a metró lejáratánál. Valaha, valahol híres dzsesszmuzsikus lehetett. Egy hokedlin ül, és fújja, télen is, amikor csak kesztyűben tudja fogni a hangszerét. Nyáron hazamegy, a helye megürül, de hiába áll oda más zenész, nem tudja oly szívhez szólóan játszani a Bessame muchót, mint ő. Azt mondják, egy tévés ember munkát kínált neki a stúdióban, de nem bírta a bezártságot, és visszatért a metró lejáratához.

A szaxofonos hokedlije előtt diszkréten áll egy cipősdoboz, abba lehet tenni a pénzt. Fizetéskor mindig bedobok egy húszast. Apró szemrebbenéssel nyugtázza. Többet is adhatnék. Az egyetemi kollégáim nem szeretik a zenészt. Azt mondják, mindig ugyanazt játssza, újabban hangosítóval. Zavarja őket a zaj. Megnézték a törvényeket, hátha találnak egy paragrafust, amely szerint ki lehetne tiltani a szaxofonost a térről, vagy legalább megszabni, mikor és mennyit muzsikálhat. Azt mondják, Párizsban ezt törvény szabályozza. Az utcai muzsikusoknak be kell nyújtaniuk a repertoárjukat a kerület vezetőinek, és húszpercenként szünetet kell tartaniuk.

Szeretem Oslót, mert itt nincs ilyen törvény.

Dobos Éva